Hoztam ezt a történetet Lindáét... bárki lehet az a "Linda"...lehet talán épp "Pisti"...vagy....
Van aki túlélte, nem halt bele, de örök és kitörölhetetlen fájó, egész életét befolyásoló seb ott maradt... Tudjátok mi ebben a legborzasztóbb? ... Az hogy mikor felnő az a megalázásban résztvevő, vagy azt közömbösen végignéző gyerek és így felébred a lelkiismerete, szép dolog. DE!... azok az akkor már felnőtt emberek akik ott álltak tőlük öt méterre és ugyanúgy közömbösen végignézték, vagy ráadásul még ők is részt vettek a megalázásban? ...vagy annak a kis megalázott, kiközösített gyereknek a szülője, aki az udvaron üvöltve alázza a saját gyerekét?...hogy a fél falu hallja? Nekik feltámad a lelkiismeretük? Nem hiszem. "Nem mese ez gyermek!" ...ez a való világ a megtörtén szomorú valóság ám.
„MERT VELÜNK SENKI SEM HÚZATTA LE A BUGYINKAT EGY DARAB CSOKIÉRT” – TETTEINK, AMIKÉRT MÁR SOSEM KÉRHETÜNK BOCSÁNATOT.Egy kislány, aki nem tehetett semmiről. Egy játszótéri társaság, amely nem ismer könyörületet. És a szembenézés az eltemetett emlékekkel sok-sok évvel később. Mert az élet néha döbbenetes módon vezet rá a lényegre. Bálint Kinga Katalin vendégcikke.
–
Ma, amikor a földbe döngöl a döbbenet a minket körülvevő világ intoleranciáját látva, amikor lassan dicsőség gyűlölni, kirekeszteni, meg nem érteni, szemellenzővel élni, a másságot, a gyengeséget megalázással is súlyosbítani… Ma, amikor kéthetente csalódom a világ igazságosságában, miközben hirdetném az elfogadás, az érzékenyítés, a látókör szélesítésének fontosságát, mint aki nagyon érzi, mi lenne a helyes… Ma, amikor lassan kialakul bennem a képzet, hogy én érzékenyebb és együttérzőbb vagyok az ismerőseim többségénél… Ma az emlékeim közül felsejlik Linda törékeny alakja. Nem szól semmit, nem közelít, nem érdeklődik – már nem.
Csak áll ott, bizonyos távolságra tőlünk, többiektől, akik nem vesszük be a játékba, akik nem fogadjuk magunk közé. Áll ott félszegen, fájdalommal a szemében, és nem enged félrenézni.
Talán van annak már tizenöt éve is, hogy nem jutott eszembe a kislány. Mi, többiek kisiskolások voltunk – a háztömb gyermekei, akik természetesnek vették azt a felbecsülhetetlen kincset, hogy egészségesek. Kisebbek, nagyobbak, gazdagabbak vagy szegényebbek – olykor számított mindez, de többnyire mégiscsak egy közösségbe tömörültünk, ha játékról volt szó. Belaktuk a háztömb körüli zöldövezeteket, kitaláltunk és eljátszottunk mindent, ami eszünkbe jutott.
Fel sem tűnt, milyen nagy dolog közösségbe tartozni.
De ott volt Linda ellenpontnak.
Utólag emlékezve feltűnően szép lánynak tetszik: szeme világoskék, szőkésbarna haja a feje tetején copfba fogva, arca kedves, noha egyértelműen felfedezhetők rajta sérültségének jelei. Idősebb mindannyiunknál, de külsőre is fiatalabbnak tűnik, beszéde és viselkedése pedig igazán kisgyerekké degradálja a szemünkben. Azt hiszem, mi már csak megörököltük a szemüveget, amelyen keresztül néztük őt, a mást, a furcsát, a zavarót. Az érthetetlent.
Hogy ki, mikor és miért kezdte őt először csúfolni, valószínűleg már senki sem tudja.
Az első, vele kapcsolatos emlékeim, hogy valaki a fülembe súgja, ahogy közelít felénk: ő Linda, beteg, be szokott kakilni. A kislány köszön nekünk, megkérdi, mit játszunk, és megpróbál közelebb jönni. Erre a játszótársam indulatosan ráförmed, mire a kislány keservesen sírni kezd, a kézfejébe harap, és könnyezve eloldalog. A kézfején már állandósultak a fogsora nyomai.
Hogy mi érhette Lindát, mikor és hogyan sérült, sosem tudtuk meg. Valaki azt állította, az anyukája a terhesség alatt erős gyógyszereket szedett, attól lett ilyen. Egészséges fiútestvérei gyöngéd szeretettel viszonyultak hozzá, de nem voltak mindig mellette. Akkoriban még nem voltak speciális fejlesztő- vagy foglalkoztatóközpontok a városunkban, így hát Linda sokat bolyongott egyedül az udvaron. Bárhogy kutatok az emlékeim között, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna bármelyikünket megértéssel, szeretettel fordulni felé.
Sosem fogadtuk be magunk közé, sosem játszhatott velünk, sőt, mindent megtettünk, hogy elűzzük: gúnyoltuk, csúnyán beszéltünk vele, mindenféle megalázó feladatokat adtunk neki. Mi, a többségiek, az egészségesek, a „normálisak”.
Ő pedig rengetegszer borult ki miattunk, megszámlálhatatlan alkalommal fakadt sírva és harapott a kézfejébe. Én ugyan sosem bántottam, de hallgatásommal, jóváhagyásommal mindig felelős voltam a kínjaiért. Soha egyikünk sem szállt szembe a többséggel, senki nem emelt szót a bántások, a kislány megbélyegzése ellen. Senki sem kelt a védelmére. Úgy tűnt, mintha senki sem szégyellné, amit tettünk.
A csoport kegyetlen értékrendje szerint Linda utálatos volt, mert más, mint mi. Mert sérült volt, maszatos, mert szaga volt. Hogy erről nem tehetett, azt egyszerűen figyelmen kívül hagytuk, noha elég idősek voltunk már ahhoz, hogy megértsük.
A szüleink valószínűleg nem tudták, mi folyik az udvaron, s bár úgy rémlik, néha Linda anyukájától fejmosást kaptunk, sosem vettük szívünkre. Összetartott minket a sorba illeszkedés gőgje.
Évek teltek el így, mígnem Linda a családjával elköltözött a tömbházból.
Nem érkezett hír róla többé, egészen addig, amíg – újabb évek múltán, ekkor már felsősök lehettünk – egy szerény kis gyászjelentőt ragasztott valaki Lindáék egykori tömbházába. Linda kis szíve örökre megállt. Nem tudtuk, hol temették el. A szálakat sosem varrtuk el. Sosem kértünk bocsánatot.
Mi, többiek nem maradtunk barátnők. Nem voltunk tartós közösség, de rengeteg szép emléket őrzünk gyermekkorunkból. Én ritkán járok vissza a gyermekkori játékaink helyszínére, s bizonyára sok mindent elfelejtettem már. Úgy tűnt, Lindát is, a gonosz tetteinket is.
Évekkel később, amikor én kerültem az iskolai szívatások kereszttüzébe, ártatlannak és igazságtalanul meghurcoltnak éreztem magam. Nem sokkal ezelőttig önsajnálattal tekintettem magamra, mintha a társasági életem a saját kirekesztettségemmel kezdődött volna: az osztálytársaim kinéztek maguk közül, mert göndör hajammal kilógtam a sorból, később azért, mert fontos volt számomra a tanulás. Kényelmes volt az ártatlan áldozat szerepében érezni magam.
Ma azonban, amikor belenéztem a kislányom gyönyörű, világoskék szemébe, tekintetem végigszaladt szőkésbarna haján, megsimítottam szépséges kis arcát, és ráeszméltem, hogy ha ideges, ő is az öklébe harap, hirtelen eszembe jutott Linda.
Újra ott találtam magam az udvaron, kisiskolásként, a többiekkel főzőcskézve vagy Barbie-babát öltöztetve. Ekkor megjelenik Linda. És én hiába döntenék ma már másképp, hiába ráznám meg gyerekkori önmagam vállát, hiába állnék a gonoszkodó kislányok elé, hogy elmagyarázzam a másság elfogadásának fontosságát – most már jóvátehetetlen a tény, hogy nem így cselekedtem.
Hogy fájt-e akkor, amit tettünk, már nem tudom felidézni. Talán a nyájszellem ezt diktálta helyesnek, talán bele sem gondoltam még akkor, hogy ez valójában milyen súlyos tett.
Máig úgy gondoltam magamra, mint aki tudja, milyen a kirekesztettség, a magány, a kiközösítés, a megalázottság.
De ma, amikor fájdalmasan belém nyilallt ez az emlék, rádöbbentem, hogy rohadtul fogalmam sincs arról, milyen lehetett Lindának közöttünk, akkor sem, ha több mint négy éven át voltam közmegvetés tárgya. Egyikünknek sincs fogalma arról, milyen érzés lehetett mindez Lindának.
Mert mindegyikünk egészségesnek született, normálisak vagyunk a társadalom szemében. Mert velünk senki sem húzatta le a bugyinkat egy darab csokiért, és mert senki sem röhögött ki, amiért nem tudtuk visszatartani a székletünket.
Ma, amikor minden imámban a kislányom egészségének megmaradásáért, boldog életéért, az ő elfogadásáért, az őt körülvevő szeretetért könyörgök, Linda törékeny alakja élesebben rajzolódik ki előttem, mint valaha. Ma már olyan tisztán látom, ahogy nem láthattam akkoriban: látom a csodaszép kislányt a kócos haj, a piszkos ruhák és a betegség mögött, s látom a mérhetetlen szenvedést, amit mi okoztunk neki. Amiért már sosem kérhetek, kérhetünk bocsánatot. Amit már nem hozhatok helyre, amiért nem engesztelhetem ki.
Ma, amikor minden imám a kislányomért száll, a magam számára megbocsátásért könyörgök. És reménykedem, hogy Linda, aki tiszta volt közöttünk, kérésemet nem utasítja el, nem csúfol ki könnyeimért, bárhol is legyen. Ma azért imádkozom, bár mi lennénk az utolsók, akik valaha ilyet tettek."
Bálint Kinga Katalin
Ui. Kedvees olvasó! Mikor e történetet idehoztam, személyes érintettség volt az okom. Akkor úgy gondoltam, elég ha csak célzok rá, nem mesélem el az én történetemet. Most úgy gondolom, bár nem a konkrét teljes történetet, de konkrétabb "célzást" mégis teszek rá. Íme.
Ha vissza gondolsz kedves olvasó, vagy jobban körülnézel nálam, ha ismersz, mindig csak Anyámat emlegetem, apámat szinte soha. Én ezért is lettem magányos gyerek. Az én barátaim az erdő fái a rét virágai, lepkéi az ég madarai voltak. Szoktam mondani... "mikor apa lettem, nem tudtam milyen apa szeretnék lenni, csak azt, milyen NEM." ...hát ezért -is- történt ez így.
Tudod... akkoriban akiről azt hittem hogy a barátom, na ő volt a legtrógerabb köztük is.
Ráadásul ő akart a barátom lenni...mondta ő..."legyünk barátok"...nem én az övé. Aztán "barátságból" ő lett az a tróger aki leginkább benne volt, na meg kezdeményezője volt a mocsoknak. A tanárok is tudtak róla és senki nem tett semmit. ...hát ennyi...
Tán jó egy éve válaszoltam egy "facebook kérdésre"! A kérdés és a válaszom... nem véletlen. Ez a történet is benne volt. "Gyerekként ez volt az egyik nagy felfedezésem...
Soha nem fogom szeretni a felnőttek világát. Ez volt az én gyermekkori nagy felfedezésem." ....de a gyerekekét sem! ...mert az is olyan amilyenné a felnőttek alakítják, azaz ugyanolyan mint a felnőttek mocskos világa.
