Valaki azt írta egy különleges tájra, "Sok ilyen szép hely van az ahhoz képest jelentéktelen Lochness." Erre én ....
Az ember mindig talál egy "szebb" helyet amihez képest az addigi többi "jelentéktelen". Egyik ezért a másik azért, egyikünknek ez, másikunknak amaz, egyikünknek ezért, másikunknak amazért az a legszebb. ...vagy épp jelentéktelenebb a többihez képest. Egy biztos, amit én eddig láttam Lochnessről, igaz csak filmekben, nálam tuti a szebbek között van. ...és neeeem a szörnyella de Lochness miatt. Jártam a Mátrában a Börzsönyben a Bakonyban, de attól még nem lett jelentéktelen a Zalai dombság az Őrség vagy a Zselic a Mecsek sem, de az alföld sem. Nálam mindegyiknek megvan a maga varázsa hangulata. Lényeg hogy táj legyen, természet és ne beton dzsungel város.
Elmesélek egy történetet. Valamikor úgy 1995-ben lehetett. Kaposváron az alakulatunk szervezett egy rendezvényt, ahová meghívtuk a nyíregyházi alakulatot is. Lerobbant az ő kisbuszuk amivel jöttek. A parancsnokom hívott, vállalnám é hogy haza viszem őket a mi egyik kisbuszunkkal. Természetesen vállaltam. Haza vittem őket, aztán elindultam haza Kaposvárra. A 4-es fő úton jöttem és valahol Hajdú-Bihar megyében baloldalon megláttam egy végtelen pusztát, távolban egy gémeskutat és egy tanyát...sehol semmi más, csak a nagy végtelen füves puszta, távolban a kút és a tanya és valahol nagyon messze a földre hajló kék égbolt. MEG KELLETT állnom ott. Megálltam az út szélén egy pihenő öbölben, kiszálltam és rágyújtottam. A kocsinak támaszkodva csodáltam a pusztaságot a végtelent, aztán valahol fent magasan megszólalt egy pacsirta. Néztem a végtelen "semmit" és hallgattam a pacsirtát. Nem tudom leírni azt a csodát amit akkor ott éreztem. A végtelen szabadság érzése... hát...ennyit a "jelentéktelenségről". Elszívtam vagy 3 cigit mire elindultam haza. Órákig tudtam volna csak úgy nézni a "semmibe" és hallgatni a pacsirtát, érezni azt a végtelen szabadságot. Nincsenek körülötted falak, sem hegyek, sem dombok, semmi "fal" ami korlátoz, gátat szab, csak a végtelen.
Szerettem a szülőfalumban kimenni anyámék telkére föl a dombtetőre és onnan nézni a tájat a zalai dombokat. Ott is szabadnak éreztem magam. Gyerek koromban le a völgybe a virágos rétre ezernyi tarka pillangó és virág közé hanyatt fekve hallgatni a pacsirta énekét és ott is szabadnak éreztem magam. Vagy...kimenni a falu végi erdőbe és hallgatni a fák suhogását, télen a csend a hófehér táj és ott is szabadnak éreztem magam. Azt a szabadság érzést viszont soha sehol máshol nem éreztem mint amit akkor ott a fenti történetben.
Az ember mindig talál egy "szebb" helyet amihez képest az addigi többi "jelentéktelen". Egyik ezért a másik azért, egyikünknek ez, másikunknak amaz, egyikünknek ezért, másikunknak amazért az a legszebb. ...vagy épp jelentéktelenebb a többihez képest. Egy biztos, amit én eddig láttam Lochnessről, igaz csak filmekben, nálam tuti a szebbek között van. ...és neeeem a szörnyella de Lochness miatt. Jártam a Mátrában a Börzsönyben a Bakonyban, de attól még nem lett jelentéktelen a Zalai dombság az Őrség vagy a Zselic a Mecsek sem, de az alföld sem. Nálam mindegyiknek megvan a maga varázsa hangulata. Lényeg hogy táj legyen, természet és ne beton dzsungel város.
Elmesélek egy történetet. Valamikor úgy 1995-ben lehetett. Kaposváron az alakulatunk szervezett egy rendezvényt, ahová meghívtuk a nyíregyházi alakulatot is. Lerobbant az ő kisbuszuk amivel jöttek. A parancsnokom hívott, vállalnám é hogy haza viszem őket a mi egyik kisbuszunkkal. Természetesen vállaltam. Haza vittem őket, aztán elindultam haza Kaposvárra. A 4-es fő úton jöttem és valahol Hajdú-Bihar megyében baloldalon megláttam egy végtelen pusztát, távolban egy gémeskutat és egy tanyát...sehol semmi más, csak a nagy végtelen füves puszta, távolban a kút és a tanya és valahol nagyon messze a földre hajló kék égbolt. MEG KELLETT állnom ott. Megálltam az út szélén egy pihenő öbölben, kiszálltam és rágyújtottam. A kocsinak támaszkodva csodáltam a pusztaságot a végtelent, aztán valahol fent magasan megszólalt egy pacsirta. Néztem a végtelen "semmit" és hallgattam a pacsirtát. Nem tudom leírni azt a csodát amit akkor ott éreztem. A végtelen szabadság érzése... hát...ennyit a "jelentéktelenségről". Elszívtam vagy 3 cigit mire elindultam haza. Órákig tudtam volna csak úgy nézni a "semmibe" és hallgatni a pacsirtát, érezni azt a végtelen szabadságot. Nincsenek körülötted falak, sem hegyek, sem dombok, semmi "fal" ami korlátoz, gátat szab, csak a végtelen.
Szerettem a szülőfalumban kimenni anyámék telkére föl a dombtetőre és onnan nézni a tájat a zalai dombokat. Ott is szabadnak éreztem magam. Gyerek koromban le a völgybe a virágos rétre ezernyi tarka pillangó és virág közé hanyatt fekve hallgatni a pacsirta énekét és ott is szabadnak éreztem magam. Vagy...kimenni a falu végi erdőbe és hallgatni a fák suhogását, télen a csend a hófehér táj és ott is szabadnak éreztem magam. Azt a szabadság érzést viszont soha sehol máshol nem éreztem mint amit akkor ott a fenti történetben.
