Néma vulkán, Fehér zaj, Kővé dermedt szavak.

 Egy téma több verzióban rólam. A kritikus tömegig felgyülemlett érzésekről, tudásról, gondolatokról a ki nem mondott mondatokról. 

A témát a stílust adtam én, szerkesztette, összerendezgette az AI. 

Néma vulkán, Fehér zaj, Kővé dermedt szavak.

Ezer meg ezer szó feszíti a gátat,

Egymást tiporva keresnek kijáratot,

De néma a világ, nem várnak rád házak,

S az idő homokja elfedi a lábazatot.

Tudás és érzelem, mint örvénylő tenger,

Zúg a fejedben, de partot nem talál,

Súlyos a teher, mit nem bír el az ember,

Ha a mondat végén csak a csend szaladgál.

Káosszá árad a sok tiszta gondolat,

Mert nincs, ki figyeljen, s elvész az irány,

Így fojtják meg egymást a belső mondatok,

S marad az űr – egy hatalmas hiány.

Belül egy világ forr, mégis néma a száj,

A ki nem mondott szó súlyos kővé érik,

Robbanni kész feszültség, mi égetve fáj,

S a belső vihart csak a csillagok mérik.

-------------------------------------

Agyamban a zaj már fehér zajba vész,

feszít a prés, a sok „majd egyszer” lomja.

Nem kell a rím, csak egy robbanó egész,

mielőtt a csend a torkom elnyomja.

Sűrű a massza, a rend csak illúzió,

egymás torkának esik minden mondat.

Nincs gát, nincs meder, se mentőhajó,

csak a káosz, mi lassan magába sorvaszt.

*****************************

Gépfegyver-kattogás a koponyám falán,

ezer meg ezer töltény: a tudat.

Kifogytam a szóból, vagy nincs is talán

senki, ki értené ezt az utat.

Mint túltöltött háló, mi szakadni készül,

úgy feszül bennem a sok el nem mondott szó.

A csend nem pihentet, csak lassan elszédül,

s rám hurkolja mind a kibogozhatatlan csomót.

Csak állok a zajban, mi belülről éget,

egy néma vulkán, mi láva helyett

mondatokkal perzselné fel a mindenséget,

de csak önmagát emészti a felszín felett.

----------------------------------

Szétfeszít.

Minden.

Gondolat.

Gátat.

Tépne.

De marad.

Néma a zaj,

üvölt a csend,

káosz a rend,

ami bennem tart fogva,

mint vágóhídi lánc,

szorít a hurokba.

Kiáltanám!

De kinek?

Mikor?

Nincs idő.

Nincs fül.

Csak a fal.

Meg a kő.

-------------------------

Ezer meg ezer szó feszíti a gátat,

egymást tiporva keresnek kijáratot,

de néma és süket a világ, nem várnak rád házak,

s az idő homokja elfedi a szót.

Néma a zaj, üvölt a csend,

káosz a rend, ami bennem tart fogva,

mint vágóhídi lánc, szorít a hurokba,

s a belső vihart csak a csillagok mérik.

Kiáltanám! De kinek? Mikor?

Nincs idő, nincs fül, csak a fal meg a kő.

A ki nem mondott szó súlyos kővé dermed,

s az agyamban a szó már sötét zajba vész.

Feszít a prés, a sok „majd egyszer” lomja,

nem kell a rím, csak egy robbanó egész,

mielőtt a csend a torkom elnyomja,

és a belső vulkán önmagát emészti fel.

 Robban a fej. S a világ?

Csak néz, sose felel, s marad az űr.

Sűrű a massza, a rend csak illúzió,

csak a káosz, mi lassan magába sorvaszt.

copyright © tsims02.KLI  

Ez a tartalom teljes egészében az én tulajdonom!   Felhasználása teljes egészében, vagy részleteiben tilos!