Régi idők mozija.

 🎥  1960-as évek. Akkoriban a mi kis falunkba minden héten szombaton este jött a vándor mozis. Egy középkorú házaspár volt. ... Mindenki csak "mozis Bandibácsi-nak" ismerte a férfit. Egy II. világháborús német katonai oldalkocsis motorkerékpárral jöttek. Hozták a mozigépet a filmet Zalaegerszegről a "Mozi Üzemi Vállalattól". A férfi... Mozis Bandibácsi összerakta a gépet, befűzte a filmet, az asszonkája....egy alacsony kedves szép arcú hölgy...pedig leült a kis asztalkához a kultúrházunk termének ajtajához és adta a belépőjegyeket. Ha jól emlékszem...3.- volt egy jegy. Fizettünk...leültünk a sorba rakott székekre ahol épp volt hely, aztán vártuk a 19 órát... Bandibácsi indította a vetítést. ... Egy csoda volt nekünk.... Még egészen kis kölök voltam, tán 3.-os?...4.-es? A bátyámmal mentünk moziba... Kettő film valamiért nagyon megragadt bennem akkoriból... Azóta sem láttam. Mikor elkezdtem internetezni úgy 12-13 éve, azóta kerestem interneten is. Ma újra eszembe jutott ééééés... most megtaláltam végre. Gyerek korom két emlékezetes filmje. ...onnan az én kis zalai falumból.

-Egyik a kettő közül,- "Idegen a cowboyok között." ... Gregory Peck

-Másik.......... , -"A félszemű seriff."

Idegen a cowboyok között: Idegen a cowboyok között.

Félszemű seriff: Félszemű seriff

Kirándultunk.

 Dél Békési Doboz nevű nagyközségben és megnéztük az ottani Kastélyparkot. A Fekete Körös egyik holtága által körülölelt park egy régi kastély parkja volt, ma természetvédelmi terület. A parkban áll egy kápolna és mellette egy mauzóleum. A kastélyról és a kastélytulajdonos Wenckheim család egyik leszármazottjáról olvashattok Itt: https://www.wenckheim.hu/doboz.htm​

és ITT: https://www.wenckheim.hu/doboz_grofno...

Gyomaendrőd 2021 február 12 Tél ( videó )

 Tegnap délelőtt kezdődött hideg széllel és kavargó havazással, aztán éjszaka és reggel igazi téli hóeséssel folytatódott. Tél 2021 február 12-én Gyomaendrődön. A filmet az udvarunkban és a házunk előtt az utcán készítettem. Figyeljétek kb. a közepétől. ...madárkák az etetőben.

Elmentünk Gyomaendrődön az Endrődi hídhoz a Hármas Köröshöz. Jól látható, hogy a Körös mennyire megáradt és kilépett a medréből egészen a gát aljáig. A film elején iskolás gyerekek szánkóznak a Körös gát oldalán.

Természetes táj nyelv? Irodalmi mű nyelv? Falu? Város? Műveltség?

 Van benne némi túlzás, de lényegében így igaz! ( nem csak úgy véletlenül hoztam ) ...és ízes magyar tájszólással beszéltek, fogalmuk nem volt arról, mi az az "irodalmi mű magyar" és csodákat, évszázadokig tartósakat alkottak....diploma meg cifra rangok nélkül.

Egy írás amit nem én írtam, találtam, de kapcsolódik ahhoz amiről írni akartam.

"Fiam, te azt mondod nekem, hogy” csakis a tanult emberek vitték előre az országunkat? "

A tudósok és művészek? /…/ a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába?

Akkor beszélgessünk, fiam!

Tudod, az a ‘buta paraszt’ állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt a rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgymint növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismeri a szakirodalom. Tehát amit ez a ‘buta paraszt’ több száz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult embered felelőtlen összevissza keresztező tevékenységgel mára teljesen tönkretette!

Az a ‘buta paraszt’ ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. /…/ ezeket a gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá /gyümölcseik/ hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a ‘buta parasztnak’ itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész… A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét.

Ez a ‘buta paraszt’ ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is.

De itt még nincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez, és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli.

Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként /láttam, hogy/ az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan ‘buta paraszt’ amikor ezt meghallotta, megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett. Tehát a ‘buta parasztnak’ jár egy állatorvosi diploma is!

De régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz is, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a ‘buta parasztnak’.

Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát? Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek. Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat.

Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát ennek a ‘buta parasztnak’ jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is!

Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezer népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek!

De tudod fiam, ha /a most a tanultak valamelyike/ elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta” parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi.

Mondd fiam, hol itt az igazság?

Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes ‘buta paraszt’ között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt /embered/ csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”.

Tudod fiam, az a ‘buta paraszt’, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vetett címeikből. Mert nem tartoznak az ő köreikbe! Ezek után, ugye elhiszed nekem, hogy a te tanult /embered/, aki a tudását az én ‘buta parasztomtól’ lopta, sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked?”

Tudomásul kell venni, változik a világ. Ehhez a modern korhoz már nem elég a bölcs paraszt emberek tudása, kell a modern értelmiségé is. DE!... meg kell becsülnünk azt a régi tudást és nem lenne szabad elfelejtenünk, mert adott esetben a túlélésünk záloga lehet. Na és főleg nem szabadna lenéznünk azokat a régi öregeket, lekezelően "buta műveletlennek" nevezni őket. ...csak azért mert tájszólással beszéltek, beszélnek és nem ismerik ...vagy csak nem beszélik...az irodalminak nevezett mű nyelvet. Az ő nyelvüktől olyan ékes ízes és gazdag a mi magyar nyelvünk. Én beszélem azt az irodalmit, de beszélek több tájnyelven is és értem, szeretem azokat a tájnyelveket, sőt még büszke is vagyok rá. Aaa szülőhazám Zala megye tájnyelvét is beszélem még és értem, pedig sokaknak rondának tűnik, én pedig büszke vagyok rá. ...és semmivel nem vagyok ez miatt kevesebb, műveletlenebb mint bárki azzal az irodalmi mű nyelvével. Sőt többnek érzem magam tőle. és nem nagyképűséggel írom. ... ...és azok sem akik bármelyik tájnyelvet beszélik. E tanmesét ezért is hoztam ide mint a bevezetőjében írtam. ... "...és ízes magyar tájszólással beszéltek, fogalmuk nem volt arról, mi az az "irodalmi mű magyar" és csodákat, évszázadokig tartósakat alkottak....diploma meg cifra rangok nélkül. "

...és az apropója a dolognak... Tegnap egy csoportban valaki a tájnyelvet beszélőkről igen lekezelően beszélt, tulajdonképpen azt írta "a tájnyelven beszélés az alap műveltség teljes hiánya", azaz szerinte azok akik tájszólással beszélnek, műveletlenek. Na ezen hosszasan elcsevegtünk. Ez váltotta ki ezt az ittenit, hogy idehoztam. Engem személy szerint nagyon bosszant és vérig sértett ezzel, pedig egyébként egy értelmes okos ember az illető.

Manapság mindenkire szükség van úgy a falusira, úgy a városira. Nem szabadna ilyen ellentéteket szítani város és falu között. Egyik sem értékesebb és egyik sem kevesebb a másiknál. Én aki egy kis faluból származom és életem legnagyobb részét városban éltem, semmivel nem érzem magam sem többnek, sem kevesebbnek egyiktől sem. EMBEREK!...legyünk elsősorban aztán városiak, falusiak, zalaiak somogyiak békésiek győr-soproniak, pestiek, hevesiek.....magyarok, európaiak, földiek... beszéljük bár az "irodalmi" vagy tájnyelvet.

"Egy őszinte vallomás tőlem nektek." című írásomban ígértem két dolgot....

 2017 december 23-án kelt "Egy őszinte vallomás tőlem nektek." című írásomban ígértem két dolgot. Egyik.- Le fogom írni, miért nem szerettem Kaposvárt ahol 25 évet éltem és ahol született fiatalabbik fiam. másik, - Lefogom írni, miért "menekültem" el a szülőfalumból 18 évesen.

Nos akkor jöjjön az első.

Miért nem szerettem soha Kaposvárt ahol 25 évet éltem? Rövid a történet.

Mert szerintem egy jellegtelen, egyéniség nélküli város. Sok városban jártam életem során és mindegyiknek volt egyénisége, hangulata, több központi helye a város központon kívül. Kaposvár... egyetlen része van ahol ember érezheti, városban jár és az a "Fő utca" Sétáló utca. A többi olyan jellegtelen semmilyen, egy központú város. A Füredi út?... majd 1 km hosszan a jellegtelen kocka panel rengeteg. Az emberek? ...hááát... se városi se falusi se ilyen se olyan semmilyen, leginkább magukba zárkózott depis. A családi életünk is itt ment tönkre végképp. Valahogy nem tudtam megkedvelni azt a várost...ott laktam, de soha nem éreztem "otthonomnak" .

A Munkahelyem a laktanya az alakulat? ... Szerettem a beosztásomat. -A Kaposvári 2. gépesített lövész hadosztály parancsnokságát kiszolgáló közvetlen alakulat Szállító századának voltam a parancsnoka. A Hadosztály Parancsnokság személygépkocsijai, buszai és törzsbuszai ( mozgó iroda kocsik ) tartoztak hozzám, összes 72 db autó és ezek gépkocsivezetői.

Szerettem ezt a beosztást. Zűrös és nagy odafigyelést igénylő beosztás volt, de szerettem csinálni. DE!... annyi gerinctelen talpnyalóval mint itt, egyik alakulatnál sem találkoztam ahol előtte szolgáltam. Minő érdekes... Neeem a Hadosztály parancsnokság törzsében szolgálókkal,... alezredesek, ezredesek és tábornokok... volt a bajom, hanem a közvetlen kollégáimmal a kiszolgáló alakulatnál. A Hadosztály Parancsnokságon szolgáló tisztekkel, bármilyen beosztású, rendfokozatú volt is szinte kivétel nélkül jó viszonyom volt. Sőt!... volt köztük pár akikkel kifejezetten jó viszonyunk volt. ...neveket említhetnék, de direkt nem teszem. Máig hálám és köszönetem nekik! A közvetlen kollégám viszont...hááát... életem nagy csalódása. Nem baj ám...én kihevertem, megszoktam... eeez van. ...ők pedig nézzenek tükörbe.... Hogy mi volt a baj velük? ...az egy másik történet.. Én tettem a dolgomat a saját elképzelésem, elveim és tudásom legjava szerint. A beosztottaim szerettek...mint előzőleg máshol is...és erre büszke vagyok. A többi? ... semmiség.

TETTEINK, AMIKÉRT MÁR SOSEM KÉRHETÜNK BOCSÁNATOT.

 Hoztam ezt a történetet Lindáét... bárki lehet az a "Linda"...lehet talán épp "Pisti"...vagy.... 

Van aki túlélte, nem halt bele, de örök és kitörölhetetlen fájó, egész életét befolyásoló seb ott maradt... Tudjátok mi ebben a legborzasztóbb? ... Az hogy mikor felnő az a megalázásban résztvevő, vagy azt közömbösen végignéző gyerek és így felébred a lelkiismerete, szép dolog. DE!... azok az akkor már felnőtt emberek akik ott álltak tőlük öt méterre és ugyanúgy közömbösen végignézték, vagy ráadásul még ők is részt vettek a megalázásban? ...vagy annak a kis megalázott, kiközösített gyereknek a szülője, aki az udvaron üvöltve alázza a saját gyerekét?...hogy a fél falu hallja? Nekik feltámad a lelkiismeretük? Nem hiszem. "Nem mese ez gyermek!" ...ez a való világ a megtörtén szomorú valóság ám.

„MERT VELÜNK SENKI SEM HÚZATTA LE A BUGYINKAT EGY DARAB CSOKIÉRT” – TETTEINK, AMIKÉRT MÁR SOSEM KÉRHETÜNK BOCSÁNATOT.

Egy kislány, aki nem tehetett semmiről. Egy játszótéri társaság, amely nem ismer könyörületet. És a szembenézés az eltemetett emlékekkel sok-sok évvel később. Mert az élet néha döbbenetes módon vezet rá a lényegre. Bálint Kinga Katalin vendégcikke.
–

Ma, amikor a földbe döngöl a döbbenet a minket körülvevő világ intoleranciáját látva, amikor lassan dicsőség gyűlölni, kirekeszteni, meg nem érteni, szemellenzővel élni, a másságot, a gyengeséget megalázással is súlyosbítani… Ma, amikor kéthetente csalódom a világ igazságosságában, miközben hirdetném az elfogadás, az érzékenyítés, a látókör szélesítésének fontosságát, mint aki nagyon érzi, mi lenne a helyes… Ma, amikor lassan kialakul bennem a képzet, hogy én érzékenyebb és együttérzőbb vagyok az ismerőseim többségénél… Ma az emlékeim közül felsejlik Linda törékeny alakja. Nem szól semmit, nem közelít, nem érdeklődik – már nem.

Csak áll ott, bizonyos távolságra tőlünk, többiektől, akik nem vesszük be a játékba, akik nem fogadjuk magunk közé. Áll ott félszegen, fájdalommal a szemében, és nem enged félrenézni.

Talán van annak már tizenöt éve is, hogy nem jutott eszembe a kislány. Mi, többiek kisiskolások voltunk – a háztömb gyermekei, akik természetesnek vették azt a felbecsülhetetlen kincset, hogy egészségesek. Kisebbek, nagyobbak, gazdagabbak vagy szegényebbek – olykor számított mindez, de többnyire mégiscsak egy közösségbe tömörültünk, ha játékról volt szó. Belaktuk a háztömb körüli zöldövezeteket, kitaláltunk és eljátszottunk mindent, ami eszünkbe jutott.

Fel sem tűnt, milyen nagy dolog közösségbe tartozni.

De ott volt Linda ellenpontnak.

Utólag emlékezve feltűnően szép lánynak tetszik: szeme világoskék, szőkésbarna haja a feje tetején copfba fogva, arca kedves, noha egyértelműen felfedezhetők rajta sérültségének jelei. Idősebb mindannyiunknál, de külsőre is fiatalabbnak tűnik, beszéde és viselkedése pedig igazán kisgyerekké degradálja a szemünkben. Azt hiszem, mi már csak megörököltük a szemüveget, amelyen keresztül néztük őt, a mást, a furcsát, a zavarót. Az érthetetlent.

Hogy ki, mikor és miért kezdte őt először csúfolni, valószínűleg már senki sem tudja.

Az első, vele kapcsolatos emlékeim, hogy valaki a fülembe súgja, ahogy közelít felénk: ő Linda, beteg, be szokott kakilni. A kislány köszön nekünk, megkérdi, mit játszunk, és megpróbál közelebb jönni. Erre a játszótársam indulatosan ráförmed, mire a kislány keservesen sírni kezd, a kézfejébe harap, és könnyezve eloldalog. A kézfején már állandósultak a fogsora nyomai.

Hogy mi érhette Lindát, mikor és hogyan sérült, sosem tudtuk meg. Valaki azt állította, az anyukája a terhesség alatt erős gyógyszereket szedett, attól lett ilyen. Egészséges fiútestvérei gyöngéd szeretettel viszonyultak hozzá, de nem voltak mindig mellette. Akkoriban még nem voltak speciális fejlesztő- vagy foglalkoztatóközpontok a városunkban, így hát Linda sokat bolyongott egyedül az udvaron. Bárhogy kutatok az emlékeim között, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna bármelyikünket megértéssel, szeretettel fordulni felé.

Sosem fogadtuk be magunk közé, sosem játszhatott velünk, sőt, mindent megtettünk, hogy elűzzük: gúnyoltuk, csúnyán beszéltünk vele, mindenféle megalázó feladatokat adtunk neki. Mi, a többségiek, az egészségesek, a „normálisak”.

Ő pedig rengetegszer borult ki miattunk, megszámlálhatatlan alkalommal fakadt sírva és harapott a kézfejébe. Én ugyan sosem bántottam, de hallgatásommal, jóváhagyásommal mindig felelős voltam a kínjaiért. Soha egyikünk sem szállt szembe a többséggel, senki nem emelt szót a bántások, a kislány megbélyegzése ellen. Senki sem kelt a védelmére. Úgy tűnt, mintha senki sem szégyellné, amit tettünk.


A csoport kegyetlen értékrendje szerint Linda utálatos volt, mert más, mint mi. Mert sérült volt, maszatos, mert szaga volt. Hogy erről nem tehetett, azt egyszerűen figyelmen kívül hagytuk, noha elég idősek voltunk már ahhoz, hogy megértsük.

A szüleink valószínűleg nem tudták, mi folyik az udvaron, s bár úgy rémlik, néha Linda anyukájától fejmosást kaptunk, sosem vettük szívünkre. Összetartott minket a sorba illeszkedés gőgje.

Évek teltek el így, mígnem Linda a családjával elköltözött a tömbházból.

Nem érkezett hír róla többé, egészen addig, amíg – újabb évek múltán, ekkor már felsősök lehettünk – egy szerény kis gyászjelentőt ragasztott valaki Lindáék egykori tömbházába. Linda kis szíve örökre megállt. Nem tudtuk, hol temették el. A szálakat sosem varrtuk el. Sosem kértünk bocsánatot.

Mi, többiek nem maradtunk barátnők. Nem voltunk tartós közösség, de rengeteg szép emléket őrzünk gyermekkorunkból. Én ritkán járok vissza a gyermekkori játékaink helyszínére, s bizonyára sok mindent elfelejtettem már. Úgy tűnt, Lindát is, a gonosz tetteinket is.

Évekkel később, amikor én kerültem az iskolai szívatások kereszttüzébe, ártatlannak és igazságtalanul meghurcoltnak éreztem magam. Nem sokkal ezelőttig önsajnálattal tekintettem magamra, mintha a társasági életem a saját kirekesztettségemmel kezdődött volna: az osztálytársaim kinéztek maguk közül, mert göndör hajammal kilógtam a sorból, később azért, mert fontos volt számomra a tanulás. Kényelmes volt az ártatlan áldozat szerepében érezni magam.


Ma azonban, amikor belenéztem a kislányom gyönyörű, világoskék szemébe, tekintetem végigszaladt szőkésbarna haján, megsimítottam szépséges kis arcát, és ráeszméltem, hogy ha ideges, ő is az öklébe harap, hirtelen eszembe jutott Linda.

Újra ott találtam magam az udvaron, kisiskolásként, a többiekkel főzőcskézve vagy Barbie-babát öltöztetve. Ekkor megjelenik Linda. És én hiába döntenék ma már másképp, hiába ráznám meg gyerekkori önmagam vállát, hiába állnék a gonoszkodó kislányok elé, hogy elmagyarázzam a másság elfogadásának fontosságát – most már jóvátehetetlen a tény, hogy nem így cselekedtem.

Hogy fájt-e akkor, amit tettünk, már nem tudom felidézni. Talán a nyájszellem ezt diktálta helyesnek, talán bele sem gondoltam még akkor, hogy ez valójában milyen súlyos tett.

Máig úgy gondoltam magamra, mint aki tudja, milyen a kirekesztettség, a magány, a kiközösítés, a megalázottság.

De ma, amikor fájdalmasan belém nyilallt ez az emlék, rádöbbentem, hogy rohadtul fogalmam sincs arról, milyen lehetett Lindának közöttünk, akkor sem, ha több mint négy éven át voltam közmegvetés tárgya. Egyikünknek sincs fogalma arról, milyen érzés lehetett mindez Lindának.


Mert mindegyikünk egészségesnek született, normálisak vagyunk a társadalom szemében. Mert velünk senki sem húzatta le a bugyinkat egy darab csokiért, és mert senki sem röhögött ki, amiért nem tudtuk visszatartani a székletünket.

Ma, amikor minden imámban a kislányom egészségének megmaradásáért, boldog életéért, az ő elfogadásáért, az őt körülvevő szeretetért könyörgök, Linda törékeny alakja élesebben rajzolódik ki előttem, mint valaha. Ma már olyan tisztán látom, ahogy nem láthattam akkoriban: látom a csodaszép kislányt a kócos haj, a piszkos ruhák és a betegség mögött, s látom a mérhetetlen szenvedést, amit mi okoztunk neki. Amiért már sosem kérhetek, kérhetünk bocsánatot. Amit már nem hozhatok helyre, amiért nem engesztelhetem ki.

Ma, amikor minden imám a kislányomért száll, a magam számára megbocsátásért könyörgök. És reménykedem, hogy Linda, aki tiszta volt közöttünk, kérésemet nem utasítja el, nem csúfol ki könnyeimért, bárhol is legyen. Ma azért imádkozom, bár mi lennénk az utolsók, akik valaha ilyet tettek."

Bálint Kinga Katalin

Forrás: https://wmn.hu/ugy/54009-mert-velunk-senki-sem-huzatta-le-a-bugyinkat-egy-darab-csokiert--tetteink-amikert-mar-sosem-kerhetunk-bocsanatot?fbclid=IwAR3zutNhKADoFq_7bJNb4x9RIsGs1zVg9oz9oHGzasMnUhA2b9VtbH3Yi1E

Ui. Kedvees olvasó! Mikor e történetet idehoztam, személyes érintettség volt az okom. Akkor úgy gondoltam, elég ha csak célzok rá, nem mesélem el az én történetemet. Most úgy gondolom, bár nem a konkrét teljes történetet, de konkrétabb "célzást" mégis teszek rá. Íme. 

Olyanért aláztak gyerekek, felnőttek és apám is amiről nem tehettem. Sosem hevertem ki. ... ezért is nem tudom tisztelni apámat még így holta után sem.
Ha vissza gondolsz kedves olvasó, vagy jobban körülnézel nálam, ha ismersz, mindig csak Anyámat emlegetem, apámat szinte soha. Én ezért is lettem magányos gyerek. Az én barátaim az erdő fái a rét virágai, lepkéi az ég madarai voltak. Szoktam mondani... "mikor apa lettem, nem tudtam milyen apa szeretnék lenni, csak azt, milyen NEM." ...hát ezért -is- történt ez így.

Tudod... akkoriban akiről azt hittem hogy a barátom, na ő volt a legtrógerabb köztük is.
Ráadásul ő akart a barátom lenni...mondta ő..."legyünk barátok"...nem én az övé. Aztán "barátságból" ő lett az a tróger aki leginkább benne volt, na meg kezdeményezője volt a mocsoknak. A tanárok is tudtak róla és senki nem tett semmit. ...hát ennyi...

Tán jó egy éve válaszoltam egy "facebook kérdésre"! A kérdés és a válaszom... nem véletlen. Ez a történet is benne volt. "Gyerekként ez volt az egyik nagy felfedezésem...

Soha nem fogom szeretni a felnőttek világát. Ez volt az én gyermekkori nagy felfedezésem." ....de a gyerekekét sem! ...mert az is olyan amilyenné a felnőttek alakítják, azaz ugyanolyan mint a felnőttek mocskos világa.

A pacal és körömpörkölt. :)

 Egészen úgy 2006 tájékáig elképzelni nem tudtam mit lehet szeretni a körömpörköltön. Aztán az idősebb fiam Richárd megkért, megyek TESCO-ba, hozzak má neki körmöt ( lábat ) mert szeretne körömpörköltet enni. Leesett az állam. 　 Mondtam.. "Jóóó én hozok, de te főzöd meg." ... aszondja..."Úgy gondoltam".. Jó! Vettem neki. Ülök a szobában és érzem az illatokat meg a cuppogást hallom... Kimegyek és a két fiam tolják befelé a körömpörit. 　 Nagyon jó illata volt és olyan gusztán tolták bé a szervezetbe, megkívántam. 　 Aszondja nagyfiam... "vegyél belőle, aztán kóstold meg!"... Na kivettem egy darabot és kis szaftot... A bánatba!... Na azóta szeretem a körömpörit. 　 Anyuskám is nagyon fincsire bírja főzni.

Egyéberánt a pacal pörkölttel is egy történet fűz össze. 　

Sosem szerettem, mert mindig a hernyóra asszociáltam ha láttam. Otthon voltam szüléimnél ( Zalaboldogfán ) és ott voltak Pista nagybátyámék Budapestről. ...ez úgy 2002 tájt lehetett... Apám és nagybátyám pacalpörit főztek, anyám pedig szokása szerint sok mást.... ilyenkor mindig "lakodalmat" főzött... 　... Na aszondja apám meg Pista bátyám... "kóstold csak meg! Nagyon finom!".. kis fehérborral tuningolták meg... Hát... megkóstoltam a szaftját... Nagyon fincsi volt, így szedtem a sürejéből is. Na azóta szeretem a pacalpörit is.