A fiam és a busz

E "meséhez" kicsit előre ugrunk az időben az előzőhöz képest, csak úgy bő kettő és fél évtizedet.

Az én elsőszülött fiam már nagyobbacska srác volt és kedvence aaa busz. Mivel az autóbusz állomáshoz közel laktunk, így gyakori célja lett a sétáinknak. Az én fiam nézegette a buszokat, aztán néha föl kellett szállni vele egyre. Az autóbusz állomáson fölszálltunk, mentünk 2 megállót és ott leszálltunk. Időnként a kb. 20 km-re lévő faluba buszoztunk át az anyai nagyszülékhez, anyósomékhoz. Az én fiam pedig a sok busz látogatás, buszozás közben szépen, tökéletes hanghűséggel megtanulta a busz ajtó levegőszelepének hangját. Hogy megtanulta?...aaaz hagyján, hanem rendesen utánozta is, ha kellett ha nem. Felültünk a buszra, naná a sofőrhöz legközelebbi ülésre kellett vele ülni ha volt ott hely. Az én fiam pedig indulás után menten rákezdte... Utánozta a nyíló csukódó ajtó hangját. Szegény sofőr pedig kapkodta a fejét az ajtókra, vajh melyik rendetlenkedik. Szóltam neki, ne ijedezzen, csak a kicsi fiam szórakozik. A sofőr pedig jókat vidult a dolgon az utasokkal együtt. Így aztán a járat sofőrjének "kishaverja" lett az én fiam. Bármikor utaztunk vele a fiamat "szia kishaver!" ...köszöntötte, aztán odavette magamellé és végig csevegték az utat. Naná az én kicsifiam büszke volt erre és egyre többet óhajtott buszozni. E nemes szokását meg is őrizte Nagykanizsára költözésünkkor is. Ott volt helyijárat ami épp a mi házunk végénél állt meg. Felültünk a buszra, mentünk egy kört és a fiam hol a busz hangot utánozta, hol csevegett valakivel. :) Mert hát a másik mániája a csevegés volt. Utcán, buszon eszébe jutott és talált szimpatikus partnert, ő ment eléállt és beszélgetett. Egyszerűen nem lehetett őt kikerülni, lerázni. Pár szó és a páciens le volt véve a lábáról fiam által.

Első emlékeim.

Talán egy - másfél éves lehettem akkoriban. A falumban laktunk akkor már, amit szülőfalumként emlegetek. A házat úgy hívták "Bandi ház"... Hogy miért?... fene tudja már. Ez a ház a falu második legmagasabb pontján állt egy domb tetőn. Lent a falu, köröttünk a mező a zalai táj. A ház udvarán volt egy barackfa. Nyár volt és ez alatt a fa alatt szokott apám pihenni én pedig hol a hátán hol a hasán lovagoltam nagy élvezettel. Apám tűrte és jókat kacagtam.

Aztán... Ugyan ez a ház és nyár.... Anyám rám adta a "napozót"...( mai gyerekek már nem ismerik e régi gyerek ruha darabot )... Szóval anyám rám adta a ruhát, kiengedett az udvarra, én pedig izibe leszórtam magamról a ruhát és csakúgy meztelenül célbavettem a mezőt nagyokat esve aztán ezen nagyokat kacagva. Anyám vagy Apám vadásztak le mindig, különben kitudja meddig szaladok.

Rettenet mód szerettem játszani... Vacsora után ültem a konyhaasztal alatt és játszottam. Anyám az istenért sem tudott a kiságyba rimánkodni... "Anya én jáccot"...mondtam.... Anyám lefeküdt, aztán hajnalban arra ébredt, ég a villany és én még mindig ott ülök asztal alatt és "jáccot".

Szintén este és alvás idő... Imádtam a hárs teát. Anyám mindig feltöltötte a cumkás üvegemet teával, betett a kiságyba a cumkát a számba tolta, ugrás a villanykapcsoló, villany leolt, ugrás az ágy....és én máris vertem a kiságy szélét az üres cumis üveggel... "Anya!...komég".... Szegény Anyám... Mit tehetett volna... Manőver megismételve....

Ugyan ezen év és tél, naaagy hóval ami akkoriban igencsak szokása volt a télnek. Nem emlékszem már hol volt Anyám, de Apánkkal voltunk otthon és a nem messze lakó dédszüléinkhez mentünk le ebédelni Apám a bátyám és én. Közben akkor hóesés lett hogy Apámnak térdig ért és a szél is feltámadt. Apám a nyakába vette bátyámat, engem a hónaalá csapott és a térdig érő hóban szélfúvásban caplatott velünk haza fel a dombtetőre.

Kedves olvasók!...mára ennyit a meséből. 

Csak ülni és mesélni

Úgy gondolom, bár lehet tévedek, de tán minden ember életében eljön az a kor, amikor ráébred, sok sok élmény, tudás halmozódott föl benne a sok év alatt. Ahogy a fáknál az évgyűrűk, úgy jellemzik az embert a “meséi”. Rakódnak évek alatt szépek, fájóak, kellemesek és kellemetlenek, amiken sok év elteltével is nevet, amik sok év elteltével is fájnak fájó könnyeket fakasztanak. Sok sok tudás, tapasztalat is rakódik évre év után. Ember aztán egyszercsak úgy érzi..., beszélni kell. Beszélni, mesélni, ki és elmondani. Átadni tudást tapasztalatot tanulságul másoknak az utókornak. Csak ülni és mesélni.... Néha kellemes, néha kínzó érzés ez. Kellemes ha van kinek, kellemes ha hallgatókra, értőkre akad. Kellemes ha látod tapasztalod, akiknek mesélted akiknek átadtad, okulnak tanulnak belőle, hasznosítják mindazt mit tőled tanultak. Kínzó ha nincs kinek, ha nincs ki értse, ha nincs aki kíváncsi. Kínzó akkor is ha van kinek, de akinek, ő...ők távol élnek, távol vetette a sors.  Néha kínzó mikor mesélek történteket és azok épp fájóak, aztán kellemes amikor végre ki és elmondhattam.... Megkönnyebbülés a léleknek az agynak is. Talán annyi sok év után , talán épp akkor érted meg igazán amikor végre kimondtad, elmesélted.
Én is így vagyok ezzel már évek óta... Csak ülök és mesélek. .... csak ülnék és mesélnék.  Évek óta tervezgetem egy ilyen “mesélős” valami megalkotását. Hogy lesz e rá vevő, érdeklődő?... Hogy milyen hatása lesz? Hogy leköti e az embereket? Kiadjam e magamat ennyire? Mennyire mélységig írjam meséljem? Milyen stílusban?...ilyesmik jártak eszembe. Aztán döntöttem... Írom ahogy jön olyan énesen. Mi lesz a hatás? ...majd meglátjuk. Amit ígérek... Évgyűrűket fogtok látni, egy embert. Rajtatok is áll hogy meddig, mi lesz eredménye, mi lesz a tanulsága. kinek hogy. Ha titeket is inspirál?... Ne fogjátok vissza magatokat! Osszátok meg velünk ti is azokat a ti évgyűrűiteket.
Eljött az idő.... hát itt vagyok... “Ülök és mesélek”. 

EI. = Emocionális Intelligencia

Az emberi értelem egyik kevésbé fontosnak ítélt pillére az EI, azaz az érzelmi intelligencia. Napjainkban azonban, amikor a hatékony kommunikáció és a mindent behálózó kapcsolati tőke elengedhetetlen egy stabil életszínvonal fenntartásához, nagyon is lényegessé válik ezen képességünk fejlettsége. A saját és mások érzéseinek érzékelésére, feldolgozására és befolyásolására vonatkozó adottságaink ugyanolyan fontosak, mint a letisztult, logikus és hatékony gondolkodás, problémamegoldás. Ugyanakkor a magas érzelmi intelligenciának amennyi előnye, annyi hátránya is van. Erre az egyik legjobb példa, hogy ha fejlett vagy ezen a téren, akkor mindent sokkal intenzívebben érzel, élsz át. Ez a pozitívumoknál jó dolog: sokkal jobban tudsz örülni a legkisebb apróságoknak is, mint mások. Emellett azonban, ha csalódsz, ha átvernek, ha visszaélnek a szeretetteddel, jóindulatoddal vagy bármivel, akkor ezerszer nagyobb fájdalmat élsz át, mint egy átlag ember. Már csak azért is, mert pontosan belelátsz annak a gondolataiba, érzéseibe, lelkébe, aki megbántott, és nem csak a saját fájdalmadat érzed, hanem a másikban megbújó színtiszta rosszindulatot, masszív önzőséget.

Amennyiben magas érzelmi intelligenciával rendelkezel, nagyon könnyen kiismered, kielemzed az embereket. Ez egyfelől jó, másfelől viszont mindezt empatikusságodnak köszönheted., Azért megy tehát ez a része olyan könnyen, mert gyakorlatilag a másik ember bőrébe, fejébe, lelkébe tudod magadat helyezni, abszolút azonosulsz vele. Ha valami fájdalom éri, azt úgy érzed át, mintha veled történt volna meg. Meglátod mások nehézségeit, és nem tudsz félrenézni, homokba dugni a fejed, mert akkor magadat hagynád cserben. Az átlagon felüli érzelmi intelligencia magánnyal is jár. Lehet rengeteg barátod, ismerősöd, mégis kilógsz a sorból, és sokszor borzasztóan egyedül tudod magad érezni. Nagyon könnyen átlátsz másokon, egyszerűen olvasol a metakommunikációs jelekből, gesztusokból és gesztikulációkból, így gyakran már-már untatnak az emberek. Szinte előre meg tudod jósolni, ki, mit és miért tesz, hiszen úgy látod az emberek közötti kommunikációt, mint egy képletet. Ez idővel monotonná tud válni, vagy éppen idegesítővé. Például, ha már az elején tudod, hogy mi lesz egy cselekménysorozat végkimenetele, és segítő szándékkal próbálod megértetni az illetővel, hogy másként csinálja, nem hisz neked, mert ő nem tud úgy előre gondolkodni, mint te. Egy másik apróság, ami idegesítő, ha egy olyan beszélgetést hallgatsz, amikor a két fél teljesen elbeszél egymás mellett, vitatkoznak, mert félreértették egymást. Ha van benned erő, beleavatkozol, és tisztázod nekik a helyzetet, máskor viszont annyira lefárasztanak az emberek, hogy nincs energiád kibogozni helyettük a kommunikációs gubancot. Tudod nagyon jól, hogy minden ember más, mindenkiben van jó és rossz, ezért senkit nem vetsz meg, nem ítélkezel. Ezt a jóindulatot azonban hajlamosak kihasználni, és leterhelni minden gondjukkal, bajukkal, mert a környezeted tudja nagyon jól: te mindent megoldasz, hiszen nem hagyná a lelkiismereted, hogy bárkit is ott hagyj a bajban.

A magas érzelmi intelligenciájú emberek rendkívül értékesek, de igazából nincsenek megbecsülve. Pontosan azért, mert nekik természetes, hogy sajátjukként kezelik mások problémáit, és nem várnak cserébe semmit. Nem elhidegülve élnek a világban, mint szinte mindenki: ösztönösen ott segítenek, ahol csak tudnak.

Miért lettem katona?

Kedves olvasóim! Íme a következő "mesém". Ígértem...megírtam. Kissé késve ugyan, mert közbejött ez az, de végül csak megszületett. Köszönöm a türelmeteket és a figyelmeteket!

...és akkor a mese.

Régen kezdődött a történet, valamikor a 60-as években. 

Egész csepp kölök korom óta igen szerettem rajzolni. Rajzoltam én mindenfélét, házat várat traktort tájat fát folyót patakot. Ha akadt egy cerka egy készlet színes egy irka vagy rajzlap, én rajzoltam. Karácsonyra szinte mindig színes készletet, rajzlapokat, ceruzákat kaptam. Nekem biza nagy kincsek voltak ezek, mik más gyereknek csak ócska kacat, silány "ajándék". Rajzoltam az álmaimat a vágyaimat ... Az erdő a virágos rét a könyvek mellett a rajzolás volt menekülésem a bánat a fájdalmak a bántások elől. Míg élt szeretett dédpapám, ő értékelte e tevékenységemet is... Persze ő mindent értékelt ami én voltam, hiszen kedvenc onokája én levék, így ő nekem bennem bármit. 

Ennyi kitérő és előzmény után. ... Rajzolási mániám megmaradt oskolás koromra is. Ötödik osztályos lettem, ott volt egy rajz tanárnénink, Choma Györgyné tanárnéni. Ő egy tündéri kedves bájos, amolyan igazi TANÍTÓ volt. Miután első hetekben rájött, nekem uncsi a kötelező rajz tárgy és semennyi pillanat alatt összefirkantom és a többiekét rajzolom helyettük, így a hátsó padba ültetett. Azt mondta... "kis Kulcsár! ( merthogy így szólított ) rajzold meg a kötelezőt, aztán azt rajzolsz amit szeretnél, de másokét nem rajzolhatod." ...hát megegyeztünk vele. Rajzoltam. Ő megnézte és értékelte, tanítgatott okosan szeliden. Mivel utolsó kettő óránk volt azon a napon a rajz, így "büntiből", merthogy kitudja miért?... óra végén összepakoltam, ő megfogta a kezem és így felkellett vele mennem a felső iskolához ahol a tanári is volt. Ott az épület előtt megsimogatta a fejem, kaptam egy puszit a buksimra és Ő be, én pedig vissza a buszmegállóhoz. Egyszer aztán szülői értekezésen közölte Anyámmal..."Ha én tudom végig vinni kis Kulcsárt, akkor megy Pécsre a képzőművészeti szakközépbe." Anyám büszke is volt ám. Nem így apám..... Szerinte az nem szakma. Neki a gépszerelő a lakatos a kőműves a villanyszerelő....volt csak szakma. 

Az én kedves tanárnénim sajnos nem vitt végig. Év végén elköszönt és elment Zalaegerszegre tanítani... Akkoriban ott a mi iskolánkban a többi tanerő az igazgató nem szívlelte az ilyen Choma Györgyné típusú igazi TANÍTÓKAT..... Így hát ott maradtam én és a tehetségem magamra... Anyám büszkeségével, apám határozott tiltásával. El is ment az én kedvem a rajzolástól rendesen. Nem készültem én már művésznek, sem alkalmazó grafikusnak, sem semmiféle "nemszakmára". ......évek elteltek és én "vas-fémszerkezet és díszmű lakatos" szakmát tanul...gattam úgy immel meg ámmal, de leginkább oskola mellé. Aztán évek teltek... Beálltam dolgozni a Zalai Kőolajipari Vállalathoz.... Nem az volt életem célja álma ...
Kitörni!...El innen!...Bárhová, csak el.... A bátyám akkor már hivatásos katona, hivatásos tiszthelyettes volt Nagyatádon. Így jött nekem is... Elmegyek én katonának...El innen...el ebből a faluból...el apámtól (hogy tőle miért?...az majd másik mese lesz ) 

1976 tán márciusban?...jelentkeztem "Hivatásos tiszthelyettes képző iskolrára" a zalaegerszegi Hadkiegen. Határőr tiszthelyettes szerettem volna lenni, de azt mondták...oda elébb be kell sorozzanak, bevonultatnak majd, aztán onnan esetleg mehetek, így elég bizonytalan.... Menjek a hadseregbe. Ám legyen, csak mielőbb. Így ...mivel láttam a Lengyel filmsorozatot a "Négy páncélos és a kutya" címűt... Harckocsizó tiszthelyettes képzőre jelentkeztem. Ha jól emlékszem..., valamikor 1976 Júniusban volt a felvételi vizsga Szentendrén a Kossuth Lajos katonai főiskolán. Egy zalaegerszegi kieges őrnagy kísért minket Zalaiakat a felvételire. Mindenféle orvosi alkalmassági, fizikai állóképesség meg elméleti meg pszichológiai alkalmassági vizsgálatok után személyes beszélgetések a szakok képviselőivel. Én kerültem sorra a harckocsizó szakosoknál... Bemegyek az irodába...ott ül két tiszt. Leültetnek és kérdeznek.. "Lajos!...miért szeretne ön harckocsizó lenni?... túl magas ahhoz... "...Nézem őket...aztán válaszoltam..."Mert láttam a Négy páncélos.... című filmet és megtetszett a bátyám is hivatásos katona... Ezért szeretnék én is az lenni."... "Jóó...de miért harckocsizó? Túl magas ahhoz. Menjen át hadtáposnak. Ott nem számít a magasság."..mondták ők...Erre én..."Látom maguknak is harckocsizó jelvényük van és maguk sem épp alacsonyak"...Erre ők egymásra néztek...elnevették magukat és az idősebb megszólalt.."Igaza van Lajos."...majd értesítjük ha felvettük....várja az értesítést. Végeztünk. Küldje a következőt."...Én ki...és vártam.... Hazafelé már tudtuk...Felvettek. 

1976 Augusztusban jött a behívó. 1976 Augusztus 30-án bevonultam a Heves megyei Abasárra a Magyar Néphadsereg hivatásos tiszthelyettes képző intézetébe. 1978 Augusztus 06-án Egerben avattak hivatásos tiszthelyettessé. 1978 Szeptember 06-án megkezdtem hivatásos tiszthelyettesi pályámat a Magyar Néphadsereg 3335 63.-ik gépesített lövész ezred harckocsi zászlóalj 3.-század 3.- szakaszparancsnokaként. 

Tudtam én... nem az én érzékeny romantikus örök lázadó lelkemnek való hivatás ez a katonásdi, de úgy voltam vele... Majd megszokom, csak el a falumból, el hazulról és akkor ez tünt a leggyorsabb, legegyszerűbb megoldásnak. 

1978 szeptemberét követő évekről már korábban írtam..... "Egy ember és ami mögötte van. " című írásomban. 

hát...így lettem én katona.

Köszönöm hogy végig olvastad és értetted! Köszönöm a figyelmet! Kérdésed van?...várom. Véleményed van?..várom. 

A "Mesélő"

Az írás eredetije olvasható ITT: Évgyűrűk - Ülök és mesélek

Tudom én... Küzdeni kell mindenért.

Tudom én... Küzdeni kell mindenért. Küzdeni kell a félelmeink ellen is. Másból sem állt a kibaszott életem mint küzdésből. Küzdöttem kiskölök koromtól kezdve sok mindennel. Küzdöttem apámmal az előítéletekkel. Küzdöttem a lenézéssel kicsi gyerekként. Küzdöttem valami ellen amiről nem tehettem és verést kaptam érte apámtól, lenézést kaptam érte másoktól. Küzdöttem én már annyi minden ellen.... Küzdöttem a legtöbbet magammal. Értem én...mások is.... Ítéletet mondani könnyű. Az utamról szóló történetet végighallgatni könnyű, mert "csak egy mese". Amikor a félelmeimről a küzdelmeimről mesélek, persze könnyeden,...vagy annak tűnően?...beszélek róluk, közben elnevetgélünk rajta.... Megküzdeni velük már nem olyan könnyed nevetséges... Azt az utat végigjárni, na az már nem volt olyan könnyű. Hibáztam és hibázok közben... Tudom... a hibák elnyomnak minden jót. A hibákat észrevenni és ítélni, eltartottnak, agresszívnak, önzőnek egoistának kikiáltani könnyű. Hallgatok? Igen. Amikor beszéltem?...minek? Volt értelme? ....... Amikor megnyugszom...megnyugszom?... és nevetek bohóckodok jókedvű vagyok, teszem a dolgom, az nem jó. Havonta ítéletet kell mondani rólam. Mond hát akár naponta. Mondj ítéletet, ítélj el. Engem lehet, én hallgatok, legfeljebb meghúzódom egy csendes sarokban, aztán megpróbálok ember maradni arra a kis időre ami még hátra van. Ha nem bírom majd?......Megküzdök egy újabb félelemmel.

Ítélkeznek olyanok kik tizedét nem járták végig annak amit én. Ítélkeznek, pedig túl keveset tudnak, viszont túl sokat képzelnek. Engem elítélnek, megítélnek....az út amit végig jártam nem érdekli őket. Az út ami ehhez vezetett amivé lettem, nem érdekli őket. Ítéletet mondanak másokról, elítélnek másokat olyanok akik soha nem járták be azok útját életét akiket elítélnek. Persze...ők a kivételek akik mindenben a tökéletesek. Persze..."ő nem tud kiszállni abból....", bezzeg mástól elvárják hogy szálljon ki. Rájuk már nem az a mérce vonatkozik mint amivel ők mérnek másokat. A jót nem veszik észre, arról nem ítélkeznek. A hibára menten lecsapnak mint ragadozó a sebzett vadra. Azt aki bunkó módon viselkedik azokkal akik szívességet tesznek neki többször is, aki több és nagyobb hibát követett el ..., arról nem ítélkeznek, mert ő az ő köreikhez tartozik.

Ítélkeznek mert azt hiszik hogy...pedig...dehogy! ...tizedét sem!

Út..........

A napokban rengeteget agyaltam pár dolgon és bár nem jutottam düllőre még

önmagammal sem, azért egy dolgot rögzítek.

Véleményt alkotni bárkiről könnyű és én is megteszem sokszor.

DE!... Amikor valaki túl keveset tud, viszont túl sokat képzel ...önmagáról is...

és úgy alkot véleményt, úgy mond ítéletet... 

Érlelődik a döntésem, de azt hiszem, úgy lesz eztán... Nem érdekel annak a

véleménye aki akkor véleményt alkot, elítél ha hibázok, viszont nem szól

hozzám, nem alkot véleményt amikor jól csinálok sokkal többet. 

Véleményt alkot, elítél, agresszívnek kiált ki, holott az nem érdekelte mi

vezetett ide, mi volt a sok éves előzménye annak amit “elkövettem”.

Nem érdekel annak a véleménye aki nem szól hozzám, nem alkot véleményt

amikor arról írok, honnan indultam, milyen utat jártam be és hová jutottam,

milyen áron. Akit nem érdekel az életem a botladozásaim a sikereim

a buktatók amiken átjutottam az út amit megtettem, ne szóljon akkor sem

amikor esetleg hibázok!  Az aki nem szólt hozzám amikor arról írtam, miként

buktam el majdnem, aztán miként küzdöttem meg önmagammal, álltam

föl és alakítottam önmagamat, miként bizonyítottam, miként lettem az

aki ami, miként milyen úton mit értem el...aki akkor nem szólt hozzám,

aki azt nem vette észre, az ne szóljon ne alkosson véleményt máskor sem,

ha hibázok sem. 

Akit nem érdekel az életem, a sikereim, ne érdekeljék a hibáim sem. 

Nem!...Nem érdekel senki véleménye, csakis azoké kik ismerik, akiket

érdekel ..t az út is amit megtettem, akik ott voltak velem mellettem,

akik a jót is észrevették, akik biztattak jószóval akkor is ha elfáradtam

ha elbuktam. 

Egyébként... NEM ÉRDEKEL SENKI VÉLEMÉNYE!