Ezt is kaptam.

ERŐ 

 Napra nap, évre év… 

Ki irányítja: - Magad légy!

 Eltapos? Kelj fel! 

Jót ad? Tedd el! 

Küzdj, ha eltalál! 

Lépj, mikor bezár a sors a létbe!

 A keresztet, mit Rád rakott: tépd le!

 Fáj? Hát győzd le! 

Múlik az Idő: vedlik bőre. 

Az út hol le, hol fel vezet. 

Az Élet bonyolult szerkezet. 

Kezed biztos, Szíved szilárd.

 Érted Önmagad már kiállt!

ÉB

Őszintének....

....kellene lennem legalább önmagamhoz. Tudom jól már jó ideje amit bevallani még önmagamnak sem akartam. Már bevallottam, tudom, érzem. Aztán újra "tagadom"... Tagadom? Inkább csak mégis újra próbálom hátha mégis megy az. Hogy talán mégsem. Hogy talán mégis. Aztán....mégis újra és újra rájövök, ....nem megy. Félek? Nem megy. Ennyi. Ez az élet. .....

Egy vers cím nélkül.

Kaptam "valakitől". Nekem írta. 

Testedben egy másik asszony emlékével
szemébe tudsz-e nézni lelkednek
vagy várod, hogy az elsuhanó táj
majd elmondja helyetted amire
kérdés a válasz-

Mosolyogj. Mért kellett…?
Miért kellett!
A dal nem neked szól,
vedd észre.
Hálót szőtt ablakodra,
 de szavát végül legyőzte a csönd.
 Más ölelése.

Nincs erőd lépni.
Füledben nem hangszórók dübögnek
a véred lüktetését hallod.
 Mást ölel most.
A csókjára más éhezik.
A könnyeid?
Ez hát az utazás.
 Le voige, le voige.

Elpattant egy húr.

 

A sok sok csalódás a pofonok a padlóra kerülések után akartam.  Így akartam. Én akartam. Valamikor megrepedt aztán elpattant és végleg eltörött. Valami ott belül végleg elpattant. Így akartam. Én akartam. .... és mégis...Most mikor rádöbbenek...,elpattant végleg...,mégis fura. Szeretni? Szeretve lenni? Közelről?...Test közelből? ...vagy inkább a magány? Valaha nem hittem..., félni kell a szeretettől. Félni kell szeretni? Félni kell szeretve lenni? ... Pusztán csak a félelem?...vagy?... Így akartam? .... Biztosan így?... Elpattant egy húr. ....jobb így.....

Csak egy vers....

....ami annyira jellemzi a lelkemet.
Nincs semmi baj...
.
...Tudod, nincs semmi baj, csak patakzik a könnyem,
Amúgy boldog vagyok, de van mit elfelednem...
Látod, hogy, mosolygok, csak szívem ne fájna már
Hogy fájó könnyeimtől, édesen altatnál...
Hidd el, nincs semmi baj, csak meggyötört az élet,
De nem mutatom feléd, mert szétzúznám reményed..
Nézd csak, boldog vagyok, épp kicsit könnyezem,
Tudod nem volt könnyű, kanyargós életem...
Nézd meg az arcomat, ugye boldog vagyok?
Az csak illúzió, hogy fájó könnyet hagyok,
Az csupán tévedés, soha nem volt igaz,
Hogy boldogtalan volnék, mindenre van vigasz...
Tudod, nem fáj semmi, csak megszakad a szívem,
Mosolyogva tűnt el, minden szép reményem...
Hidd el, boldog vagyok, tudod, nem hazudnék
Csak lelkem marcangolja, a sok fájó emlék...
Nézz most a szemembe, ugye hiszel nekem?
Ugye Te is tudod, hogy boldog az életem?
Mert mosolyogva játszom, milyen boldog vagyok,
Csak legbelül szenvedek, amíg meg nem halok...
(Árvai Attila..)

Mit kerestem, mit keresek én a szerelem nevű társas "játékban"?

Mit kerestem, mit keresek én a szerelem nevű társas "játékban"? ...Íme: A Boldogságot a Társasságot...mondhatnám egyszerűen és igaz is lenne. Azért ettől kicsit összetettebb a dolog... A játékot az örömet két Ember közös játékát örömét. Szövetséget valamire két Ember között... a boldogságra szövetkezést az Életre szövetkezést örömre, egymás örömére szövetkezést. A játékot a szépet... Azt amikor két ember lélekből szabadon kötöttségek szégyen érzet tabuk nélkül együtt "játssza" az életet. Azt amikor az őszinteség természetes dolog és nem kell gyötrődni napokat agyalni azon, lehetsz e őszinte...mert az csak úgy jön magától természetes módon. ...és nem kell félni ha őszinte vagy... Mert a másik is az, mert elfogadod és elfogad és nem hány a szemedre semmit... Sem jelent sem múltat. Mikor minden komoly ugyan, de olyan...kamaszosan játékos. .. Egy igen komoly játék minden... Olyan...laza...olyan kötelező nélküli. Nincsenek fölösleges körök.. Nincs hogy futni kell még egy kört... Amikor nem kell szégyellnem hogy szerelmes vagyok. Amikor kimutathatom bátran bárhol bármikor és nem szól rám hogy ..."ugyan már...legyél komoly...legyél vissza fogott viselkedj már felnőttként...ne ölelj már át ne csókolj meg az utcán buszon vonaton villamoson... ne becézz ne édelegj ne tedd ezt azt amazt a rokonok barátok családom előtt...", szóval...legyél hűde komoly nagyon vissza fogott szolid felnőtt. ... Azt keresem amikor magamat adhatom és Ő önmagát adhatja és adja... Amikor lehetek...lehetünk "komolytalan játékos kamaszok"... Amikor a játékosság a boldogság szabad utat kaphat szabadon.... Amikor nem KELL úgy viselkednünk ahogy azt mások elvárják. Amikor ha épp virágos jókedvem boldogságom úgy hozza.... bolondozhatok bátran önfeledten... Mutathatom kimutathatom a boldogságomat szabadon. Amikor a boldogságom a kettőnk boldogsága az Ő léte olyant vált ki belőlem hogy bolondos jókedvemben egy kandellábert vigasztalni kezdek a magányossága miatt, egy szobor csoporttal elbeszélgetek... akkor Ő velem nevet..és nem szól rám...nem hord le... nem áll arrébb mutatva másoknak.. "nem hozzá tartozom"... , hanem büszkén mellém áll és együtt bolondozunk... velem kacag bolondozik.... Amikor a virágos réten bolondozva a fűben hempereghetünk mint két rosszcsont kölök, amikor télen együtt "angyalkázhatunk" a friss hóban... Amikor bátran elveszíthetem a "józan felnőtt" eszem.... Amikor ha hibázok és hibázik... nem kell félnünk... megtudjuk beszélni higgadtan bátran azonnal. Amikor bajom van amikor gyötrődöm valamin és elvonulok... akkor békén hagy és nem faggat, nem veszi sértésnek... vár türelemmel mert bízik bennem...mert én is ezt teszem vele... Amikor ha sírnom kell...tudom...ott lesz Ő és letörli a könnyeimet és ha neki kell sírni...ott leszek én és letörlöm a könnyeit... Szóval... amikor bátran szabadon bolondozva vagy sírva... büszkén és boldogan... Önmagam adhatom.

Volt egy nyár

Fazekas Miklós

Volt egy nyár

Mit titkol a szív?
Miért nem felejt az agy?
Miért van az, hogy szívemben,
s fejemben örökre benne vagy?

Távol vagy tőlem,
s egyre távolodsz,
időn és téren mégis
fényként átragyogsz.
Régi szerelem - még most is,
mint tenger, simogat,
s mint a part meleg homokját,
érzem arcomon arcodat.
De régen volt már -
De kár, hogy elmúlt, Istenem!
Hogyan sikerült egy apró homokszemből
ekkora várat építenem?
Rég nem vagy már,
de emléked úgy ölel,
sokszor álmomban úgy érzem,
hogy sohasem enged el;
Soha nem enged el,
nem enged feledni.
Én azt hiszem, hogy többet
soha nem tudok szeretni.
De ha mégis egyszer ...
Most még biztosan nem.
Talán, ha elmúlik az érzés,
s vele az Életem;
Távoli hófödte hegycsúcsok
hidegét érzem szívemben -
Egy forró tűzhányó kellene,
hogy a hideg jég engedjen.
Mint messzi kékséget,
oly tisztán látom arcodat,
pedig Te nem vagy már,
ez csak egy átkozott, kínzó gondolat.
Miért nem sikerül
ezt az arcot örökre felednem?
Miért kellett pont Téged
meglátnom, s szeretnem?
Volt egy Nyár, egy boldog Nyár,
vagy nem is volt, csak álmodom?
De akkor ki van azon a képen
a szívemben, a lelkemben, s az asztalomon?