Hófehér papír esküvőre hív
Mit érzek - magam sem tudom
Díszes kis levél
Esküvőről ír,
Akit szerettem oly nagyon.

Kissé furcsa még,
Így látni nevét,
A másik mellett olvasom.
Hol a kék ruhám?
Megyek, hogyha hív,
Ezzel még tartozom.

Ref.1: Akkor, igen akkor kellett volna
Megragadni jól a két kezed,
Akkor ez a dal másképpen szólna,
S nem állnék itt most nélküled!

Ünneplő család,
Buzgón gratulál -
A pillantásod megtalál.
Kezedben csokor,
Arcodon mosoly -
Érzem, mit mondanál:

Ref.2: Akkor, bizony akkor kellett volna,
Fordítani sorsunk kerekén;
Akkor ma is épp úgy lenne minden,
Mint, ahogy volt az elején!

Hófehér papír,
Esküvőről szól-
Örvendj derék papírkosár!
Megőrizni kár!
Nem segít, ha fáj -
Utólag mindegy már!

Mit jelent....mit jelentett?....

Nem tudom neked mit jelentett... Talán tényleg csak ennyit?... Volt...Elmúlt...Tovább léptél?... Talán csak hazudod ezt te is magadnak?  Nem tudom... Te dolgod, te érzéseid. Amit tudok... Nekem akkor a Mindent jelentette. Mondhatnáááám... Már nem fáj, túl léptem elengedtelek. Hazudhatnék mosolyt...könnyed békét... Hazudhatnék férfihoz méltó büszkeséget... Nem fáj semmi, nem is fájt sosem... Hazudhatnám. Nem teszem! Bevallom férfiasan őszintén... Még fáj. Fáj hogy így történt, fáj hogy elrontottam, fáj hogy hibáztam...Fáj hogy akkor történt az így , hogy rosszkor találkoztunk...hogy akkor nem voltam...nem tudtam teljes értékű lenni... Fáj és fájt hogy gyötrődtem miatta magammal magamban. ...Fáj hogy nem értettem Te miért nem érted... Még fájni is fog... Meddig? ...Nem tudom. Elengedtelek...Ez tény... Deeee....még hozzád köt egy szál... Mi az? ... Az emlékek a hit...a reménytelen hit. Egy szál csak... Aztán majd egyszer valamikor az is elszakad. Mikor? Mitől?... Ez marad az én titkom egyenlőre. Akkor majd... de csak akkor...úgyis megtudod. Fájni fog majd nekem... rohadtul fog fájni majd akkor. Aztán... az a szál is szépen lassan elporlad majd... elhamvad. Nem marad más csak az emlék pora hamva... Néha majd talán az a "por" a szemebe száll és egy könnycseppet csal vénülő szemembe. Talán... sosem fog úgy csillogni a szemem mint akkor... talán már csak a könnyek csillannak meg benne néha... Azt mondják... Aki menni akar...Hagyni kell. Legyen hát így.... A fájdalom az emlék enyém marad...legalább ennyi megmarad...nekem. Még van egy szál...... majd egyszer elhamvad az is.... majd egyszer....

Mint eltévedt vándor

"Teltek-múltak az évek,... én hittem töretlen reménnyel és vártam a napot. Már nem tudom, milyennek képzeltem el,... és nem emlékszem, mit akartam, .....Csak valami régi álom ízét őrizve bután, ostobán vártam ....., Mint eltévedt vándor kutattam a lehetőségét a boldogságnak."

  "ülök a gödröm alján, csak ülök, és figyelek..
csendet akarok..." és néha tétován körbenézek, hátha... aztán újra csak rájövök.... nincs védőháló, nincs kötél mibe kapaszkodhatnék. Nincs semmi csak a gödör az üresség. Aztán próbálom magam elcsitítani... mivel nincs más... megyek és úgy teszek mintha jókedvem lenne. ..Mintha jókedvemben ülnék a gödör alján. Üres már minden... a nevetés is a mosoly is.  Nekem már nincs erőm, nincs lelkesedésem. Már biztatni sem tudok, mert mivel?...Nincs hitem... Akkor hogyan mást...másokat? Volt idő mikor próbáltam másokat meghallgatni, megérteni, érteni... Néha ha mással nem.. ezzel és némi biztatással erőt adni nekik. Már nincs erőm, már nincsenek szavak, már nincs biztatás... Túl sok fájdalmat, könnyet, bánatot láttam évek során... Már nem megy... Csak hallgatok némán szótlanul bambán és fáj. Fájnak a szavak, fájnak a könnyek. Fáj hogy már nem tudok mit mondani...  Magamnak sem. Másoknak sem. Ülök a gödör alján... néha tehetetlen dühömben ütöm a földet körülöttem, néha kiáltok... De a szavak a kiáltásom már csak kongva hullnak vissza rám... A gödörből már nem hallik ki semmi... néha talán egy hang foszlány. Néha valaki benéz hozzám... mond valami biztatónak, bölcsnek szánt ürességet. ..."süt a nap, virágoznak a fák, csobog a patak, dalolnak a madarak, szálldosnak a pillangók......."... Aztán ...tovább áll. A szavak már súlytalanok, üresek, halkulnak... A mosolyok...a mosolyok... Igen... Azok már üresek.  Csak úgy kényszerből mosoly. Fölállni?... nincs erőm... Elfáradtam. Túl sokszor álltam föl, túl sokszor löktek rajtam vissza a gödör felé, túl sokszor másztam fölfelé a gödörből. Nincs már napfény, virágzó fák, daloló madarak, tarka pillangók... Csak a szürke aszfalt, szürke falak, szürke égbolt, nyirkos párás szürke köd...... és a gödör. 

Dekoncentrál vagy Szétszórt?.. bánom én...nevezd ahogy....

Sajnálom! Egy ideje tapasztalom már magamon... Totálisan széjjel estem. Képtelen vagyok "komoly" feladatokra, dolgokra koncentrálni. Próbálom, de nem megy. Nekiállok aztán leállok... csapongok erőltetem, aztán abbahagyom... Nem megy... semmi. Ennyi. Elfáradtam? Belefáradtam? Belefásultam? Öregszem? ... nem tudom... Talán mindezek így együtt... Ez van... Sajnálom! Nem megy! Egyenlőre keresem a "seprűt". Ha lehet ha tudjátok ha akarjátok... Nézzétek el nekem. Ha nem?... Így jártam. Jaa..és kérem NEM sajnálni! Csak tudatni akartam hogy miért nem úgy állok dolgokhoz, miért nem úgy teszem a dolgom mint előtte. A Megértést Kösz! A leszólást beszólást tartsd meg magadnak! További szebb napokat kívánok!

Hangokba zárva

Elveszett néhány év,
de végig kísér egy hang egy név,
ki voltam még gyermekként.
Vajon hogy néz most rám?
Vajon hogy néz most rám?
Semmi sem jól történt mit
álmodtam porkén hullott szét
de ha bízni tudsz bennem
még tán átírhatnád, még nem késő tán.

S a zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él
tartozom még egy álommal
s hangom után talán megfordul a szél.

A hétköznap álarcát hagytam,
hogy végleg rám rakják,
kilépek az ajtón hát,
ez egy roskadó ház,
s te a fényben ott vársz.

S a zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él
tartozom még egy álommal
s hangom után talán megfordul a szél,
s fény gyűl mindenhol.
A zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él,
de tartozom még egy álommal,
s hangom után talán megfordul a szél.

Elveszett néhány év,
de végig kísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
ugye büszke most rám?
ugye büszke vagy rám?

Nem kell már többé szerelem.

Mostanában minden más, nem ismerek rád,
Beköltözött hozzánk már az egyhangúság,
Élünk csak a nagyvilággal, s várjuk, hogy az est leszáll,
Érzéketlen arccal mondunk jó éjszakát.
Eloltjuk a lámpafényt, de nem alszunk még,
Gondolatunk távol jár, ezt tudjuk mi rég,
Kihűlt már a régi vágyunk, bennünk csak az emlék él,
Színlelni a boldogságot semmit nem ér!

Refr.
Nem kell már többé szerelem,
Nem mondom azt, hogy szeretem,
Azt, ami szép volt, feledem,
Szívemből végleg kivetem.

Nagy árat kér a szerelem,
A régi boldogságom könnyel fizetem,
Most már csak megnyugvásom útját keresem,
Esküszöm rá, nem kell már többé szerelem!

Néhanapján feltör még az elfojtott vágy,
Felbukkan egy kedves arc s a szívembe vág,
Megremeg a testem-lelkem, de megsegít a józanság,
Nem akarok többé sírni sohase már!

Okosan szeretni.....

Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó szörnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul

Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsenek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
És néha magunk elől is megszökünk

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó
Ahogy az örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul

Búcsúzom Tőled, de látlak még talán
Isten Hozzád, kedvesem, gondolj néha rám

A közeledés is félreérthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túlérzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul

Búcsúzom Tőled, de látlak még talán
Isten Hozzád kedvesem, gondolj néha rám.

Tényleg nehéz. Ember nem is gondolná mennyire nehéz.....Ha szeretsz?... Az a baj. Ha nem szeretsz?...Az a baj. Ha nagyon szeretsz?...Az a baj. Ha kissé szeretsz?...Az a baj. Te úgy akarod , én így tudok... Én így akarom, Te úgy tudsz... Hogyan szeressünk? ... Lehet "okosan" szeretni? .... Én már nem tudom....

Hogyan szeresselek?

 "Nézz, ha kérhetem, most nézz egy percig rám;
Hogyan szeresselek?

Szólj, a szótlanság az nem segít, csak bánt,
S bizonytalan leszek.
Szólj, mióta várod a jöttöm a hajnalokkal,
mélyen, legbelül?
Mióta vársz?
S nélkülem volt-e élet, s hogy lett tőlem más?

Szólj, akarsz-e mást, vagy az jobb, ha a másik nem érint mélyen, legbelül.
Ki szeretni fél
Miközben kér, attól tart, hogy túl hamar megfizet,
S nincsen védve már.

Merről jöttél?
Vajon honnan tudnám?
Miért hívtál?
Honnan, honnan tudhatnám?
Miért vártál?
Honnan, honnan tudhatnám?

Ha szótlan vagy úgysem kérhetlek tovább.
Talán, valamikor az éjjel válaszol:
Hogyan szeresselek?

Várj, várj még kicsit mi lenne nélküled?
Hogyan szeresselek?

Miért hazudni, bántani, veszteni, játszani újra,
ott mélyen, legbelül?
Ha szeretni fél
bármelyikünk is az, hogy lehet, hogy lesz egyszer más?
Honnan, honnan tudhatnám?

Honnan tudhatnám? . . ."